a szavak között szünet,
mindketten nagyokat nyelünk
egymás nélkül sosem találjuk a helyünk.
szerettél, amikor egyedül voltál
de mikor szerettelek, te mással voltál.
elmentünk.
semmi nem tűnt el, csak széthordtuk azt,
hiányodra már ez sem vigasz.
de szép is vagy, te plátói szerelem,
ablakod alatt az idő is elmereng.
fülemben cseng még a hangod,
ahogy összetörik a szívem, szinte hallom.

Nem szeretek szentimentális történetekbe bocsátkozni, mikor valaki meghal, inkább a csend beszéljen ilyenkor, de ezt most megosztom.

Óvodás voltam, egész pontosan 4 éves, mikor kijött a Hoppá, Hoppá!!! című lemez, és apukámmal mindig azt hallgattuk a kockalada autórádióján, ha mentünk valahová. A ‘sírás lesz a vége’ volt a kedvenc számom, az oviban Tomi nevű haverommal mindig azt énekeltük, és azt hittük, marha menők vagyunk. Ez az első zenei emlékem.
12 éves lehettem, amikor a Republic Zalaegerszegen lépett fel, és utána valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a mi panziónkban szállásolták el őket. Hatalmas élmény és nagy megtiszteltetés volt találkozni velük, két lábbal a földön járnak, Bódi Laci főleg.
Azóta nagyon kevés magyar zenekarnak lettem rajongója, és nagyon rossz érzés volt reggel szembesülni a ténnyel, hogy Cipő már nincs velünk.

Apukám anno mesélte, hogy Bódi Laci eredetileg csak a dalszövegírója volt a zenekarnak, az eredeti énekes Dobi Sanyi volt (aki később a csodálatosan borzalmas Manhattan együttessel vált híressé, hogy aztán a vidám vasárnapban kössön ki). Sanyi nem tudta, hogyan is kéne előadni a dalt, amit Cipő írt, ezért ő felment a színpadra, és megmutatta, hogyan is gondolta ezt az egészet. A zenekar fejében akkor fogalmazódott meg a kérdés, hogy vajon miért is nem Cipő az énekes, ha már a dalokat is ő írja? Így közös megegyezés alapján úgy döntöttek, megpróbálják a közös munkát. Sanyi ment, Laci maradt. Egész jól sült el.
Köszi a sok dalt, Isten veled Cipő!

Kértelek, hogy ne szólj, s te csendben el is hagytál,
Még elköszöntem volna, ha szólsz, hogy elillannál.
Hiába nem szeretném, hogy szerelmeddel mérgezz,
Mégis megengedtem, hogy az arcomra élvezz.
A mosolyom mégsem ettől lett szélesebb,
A te faszodnál semmi sem édesebb.

Ma éjjel még a zajos Budapest is csendes,
Kőbánya most csak nekünk hallgat,
Lábunk össze-összeér a takaró alatt,

Annyi szép pillanat múlik éppen most el,
S én csak cigarettád második slukkjára várok,
S hogy holnaptól nem látlak, most még nem bánom.

Most csak nézlek, ahogy lehunyt szemmel ittvagy,
Veled mennék a napra, még ha elégnénk is,
A világon csak a te talpad hidegebb még az enyémnél is.

Ma nem tudom még, de holnaptól minden más lesz,
Most még csak karod ölelése érdekel,
S halk szuszogásod, ahogy zümmögve énekel.

Most még nem bánt a holnap,
Az utolsó közös kávét még le sem főztem,
S még nem bánom, hogy tetteink minket megelőztek.

Ma még nincs okom a bánatra,
De lesz nagy sírás holnap, ha elmész,
S barátságunk eme éjszaka után elvész.

Most még nem tudom, hogy belédszeretek ma éjjel,
Most élvezem utoljára, hogy semmitől sem félek,
S direkt úgy csinálom, hogy hideg talpaidhoz érjek.

Lélegzünk, de nem élünk,
Vérzik a seb, de nem fáj,
Ha kiáltok sem hallaná senki,
Víz alatt hagytál.

Ahogy elmész, vállad fölött visszanézel,
Hogy utoljára lásd, milyen vagyok,
De hiába, hisz nélküled
Szemem már nem ugyanúgy ragyog.

Nem úgy, mint mikor itt voltál minden reggel,
Mikor a kávét nem édesítettük tejjel,
Hisz azon kívül a keserű dolgok nem sokan voltak,
S a fekete csak azért kellett, hogy legyen mégis kontraszt.

Annyira gyorsan jöttél, hogy szíved otthonfelejtetted,
Anélkül viszont még engem sem szerethetsz.
S így a magam szívét én sem adhatom oda,
Akármennyire is szeretném. Soha.

Inkább úgy teszek, mintha én is valahol elhagytam volna,
S majd fájón mosolygok, ha valaki más a karodba omolna.
Nem kell nekem az elsietett ölelés,
A tavalyról maradt szenvedély idén már oly kevés.

összegzés 2012 

az év koncertjei:
1. At The Drive-in - Reading festival
2. Letlive/New Found Glory - London, Roundhouse
3. Brand New - London, Roundhouse
4. Blink 182 - O2 Academy, Brixton
5. Biffy Clyro/ Metallica - Download festival
+1 Set your goals/ Cancer Bats - Dürer kert

az év albumai:
1. Lana del Rey - Born to Die
2. Young Guns - Bones
3. The Xx - Coexist
4. Billy Talent - Dead Silence
5. Muse - The 2nd Law
6. Marilyn Manson - Born Villain
7. Anti-Flag - The General Strike
8. Garbage - Not your kind of People
9. Silversun Pickups - Neck of the Woods
10. Shell Beach - This is Desolation
+1 kegyelemkettes - Zsolozsmák

az év letöltése: Ambrus Attila
az év törlése: Sonisphere festival
az év vírusa: gangnam style

2012 előrelépései: okleveles testékszer-behelyező lettem, meg angoltanár :D
2013 újratöltés: tényleg nem megyek több fesztiválra (csak akkor, ha fellép a közelben a RHCP)

Mi csak itt ülünk, nem tudjuk,
szándékos volt-e, vagy véletlen,
A vonat elé bánatában,
vagy örömében lépett-e.

A mozdonyvezetőnek papírmunka,
az utasoknak mérgelem,
Őneki pedig csupán
itt ért véget az élete.

Hogy semmirekellő, netán dolgos,
mi már meg nem tudhatjuk,
S bár mi ütöttük el, könnyünket érte nem,
Csak elunatkozott perceinkért hullajtjuk.

Várakozás közben a nénik
párizsis szendvicset esznek,
S eszükbe sem jut,
Hogy ez valami tragédia lenne.

Néhány férfi kedvtelenül
a sínek mellett rágyújt,
S a nyitott kocsiajtókon
a jeges téli szél átfúj.

Az utasok egy része
gyalog továbbkullog,
Én pedig csak nézem a havat,
Ami a baleset óta hullott.

A tegnapi sokkból ma ocsúdtam csak fel, hogy kicsit higgadtabban írjam le, mi is történt. Keszthelyen születtem, és itt is nőttem fel. 18 éves koromban költöztem Budapestre, azóta sajnos elég ritkán járok vissza. Amióta Londonban élek, azóta azonban szeretek ide visszatérni, hiszen rengeteg az emlék, és jobban is tudok aludni, mint a nagyvárosban. Csak Keszthelyen tudok álmodni. Londonban és Budapesten nem álmodom. Ha mégis, sosem emlékszem rá.
Amikor visszautazom a szülővárosomba, mindig megkeresnek a régi ismerősök, ez most sem történt másként. Pár napja egy olyasvalaki is jelezte, hogy szeretne látni, akivel sosem voltunk igazán közeli barátok, csak egy adott szórakozóhelyen futottunk össze nagy gyakorisággal.

Tegnap délután a parton találkoztunk, sétálgattunk, megmutatta, miket újítottak fel, amióta elmentem. Aztán betértünk a kedvenc szórakozóhelyemre, a rock kocsmába, ahol annak idején 16 és 19 éves korom között dolgoztam.
Szépen átalakult a hely, néhány régi törzsvendég ugyanúgy, ugyanott támasztotta a pultot, mint hét évvel ezelőtt. A főnök hihetetlenül boldog volt, hogy újra láthat, be is tette a Muse diszkográfiát a lejátszóba, és adott egy teát. Mondta azért, mert mindkettő angol.
Közben még életem első csókja is benézett a helyre, külön örültem, hogy újra láttuk egymást, ráadásul ott, ahol nagyon először találkoztunk annak idején.

Aztán a kis beszélgetőpartneremmel együtt meginvitáltak csocsózni, amit persze sosem lehet visszautasítani, főleg ha a pultos fiúval együtt már csak négyen vagytok a kocsmában. Az elején borzalmasan védtem, hiszen már vagy két éve nem láttam csocsóasztalt, de a végére már mentek hátulról is a gólok, sőt néha a védés is.
A jó hangulatnak aztán kis cimborám vágott oda, de elég rendesen, mikor kettesben maradtunk, és tovább folyt a dialógus. Történt ugyanis, hogy elég sokszor kérdezett rá, hány éves is vagyok, és hogy nem akarok-e már  gyereket ilyen öregen (huszonöt baszdmeg, HUSZONÖT).

Az este végére merte csupán kibökni, hogy ő már nagyon szeretne gyereket, akár már holnap nekiállna, de hát nincs barátnője, és ha én hasonlóképp érzek, akkor ő készenáll bármikor egy közös gyermekvállalásra.
Én csak ott úgy álltam a teáscsésze fülébe kapaszkodva, és köpni nyelni nem tudtam. Próbáltam azzal nyugtatni magam, hogy kis barátunk csak viccel, de aztán később még felhozta párszor a témát, s végül az elköszönésnél is megkérdezte a két diszkrét puszi mellett, hogy mikor jövök Keszthelyre legközelebb, majd hozzátette, ha beszélgetni szeretnék, mindeneképpen keressem meg - ja és a gyerek miatt is.

Nade kérem, hát micsoda világban élünk?
Egy olyan világban, ahol ezen az ember lánya először lesokkolódik, aztán az első dühös mormogások után számot vet az életéről, és arra a következtetésre jut, hogy 25 évesen még egy nyeszlett barátja sincs, aki megvakarná a háta közepét, ha viszket (amit amúgy elérek, mert mi autonóm nők hajlékonyságunkkal is le kell nyűgözzünk minden férfit, hátha így könnyebben megtaláljuk majd azt, aki egyszer barátnőként nézne ránk).
Közben rájöttem, hogy egy szép szemű, izmos vízimentő fiúról beszélünk, akinek még munkája is van, és egyfolytában jókedvű, mosolygós, és még értelmes is. Aztán eszembe jutott, hogy fradista és szélsőjobbos. Vajon milyennek nevelné a közös gyermekünket? Aztán nem is ez ijesztett meg leginkább, hanem az, hogy ezen egyáltalán egy percig is elgondolkodtam.
Nekem már tényleg csak ez maradt?

Ugyanaz vagyok, mint nyolc éve, csak az elvárások nőttek meg.
A leghátsó sorban ültem, és láttam, ahogy eltávolodtam a többiekről. A táblától. A székektől. Ritától, az angol tanártól. Zizis lett a valóság, mintha csak egy rossz képernyőn át nézném. Zsibbadt érzés hasított a fejembe, és a jelent múltidőben vetettem papírra. Soha olyan rossz napom még nem volt.

Ne ásd el a semmibe fénylő tüzet, hagyd megégetni magad!
Érezd, ahogyan az erek elpattannak a nihil okozta savban!
Ne kérd, hogy elmúljon, a fájdalom a legjobb gyógyír,
Kínjaidat enyhítse a sebbe öntött sós víz!